Virtuóz zenei forgatag Itáliából
Zeneakadémia Nagyterem 2026. október 1. csütörtök 19:30
Az olasz „csizma” évszázadokon át a hangszeres virtuozitás legfőbb territóriuma, ahol a tehetséges zeneszerzőknél csak a bámulatos előadók számíthattak nagyobb elismerésre. Ezt a hagyományt járjuk végig Vivalditól napjainkig: a „rőt pap” versenyművei után a cselló kerül főszerepbe Boccherini pionír opuszai által, majd a köztünk elő maestro, Giovanni Sollima folytatja nagy elődje történeteit. Paganini ördöngös mutatványait ezúttal nem hegedűn, hanem csellón halljuk, mígnem visszatérünk Vivaldihoz és vele egy réges-régi vándordallamhoz. Ki más vezethetne végig ezen az itáliai utazáson, mint együttesünk művészeti vezetője, Várdai István?
Vivaldi: Dorilla in Tempe, RV 709 / B-dúr versenymű hegedűre és csellóra, RV 547 – egymásra reflektáló tételek
Antonio Vivaldi a barokk kor kivételes zsenije volt, akit Bach is csodált. Vörös haja és egyházi hivatása miatt a „rőt pap” név ragadt rá, kompozíciói javát egy leánynevelde lakói számára komponálta, és Sztravinszkij rosszmájú megjegyzése szerint ugyanazt a versenyművet írta meg négyszázszor. De kevesen tudják, hogy termékeny és innovatív operaszerző is volt, aki egy időben impresszárióként – vagyis művészeti ügynökként – próbált pénzt keresni.
A Dorilla in Tempe Vivaldi operaszerzői pályájának derekán keletkezett, amikor már Európa-szerte ismert volt a neve. 1728-ban Velencében mutatták be, de érdekes módon Prágában is sor került néhány előadásra. Az opera egy, az Apollón-mítoszhoz kapcsolódó szerelmi történetet dolgoz fel, de a mű teljes egészében nem maradt fenn. Az opera nyitányát – korabeli kifejezéssel: sinfoniáját – azonban máig játsszák a koncerttermekben. Ez a háromtételes sinfonia nem csak azért érdekes, mert az első két tételét Vivaldi szinte teljes egészében átemelte ismertebb, Farnace című operájába. A harmadik tételben még egy esetet felfedezhetünk, amikor Vivaldi önmagától kölcsönöz: A négy évszak legelső, tavaszi tételének ütemeit halljuk.
Az operanyitányt ezúttal Vivaldi hegedűre és csellóra írt B-dúr kettősversenyével állítjuk párba. Ez a concerto egy datálatlan autográfban maradt az utókorra, így pontos komponálási dátumát nem ismerjük, ám ugyanabban a torinói könyvtárban lapult, ahol a Dorilla című opera. Vivaldi kettősversenye abból a szempontból különleges volt a maga korában, hogy a hegedű mellett a csellót is szólóhangszerré emelte, amely a korban inkább a basszushangszernek számított, kitüntetett figyelemnek pedig a hegedű örvendett.
Luigi Boccherini: B-dúr csellóverseny, G.482
Egykor Spanyolország Haydnjának nevezték az olasz származású Luigi Boccherinit, aki legnagyobb sikereit a madridi udvar zeneszerzőjeként aratta. Apja nagybőgős volt, bátyja pedig költő és librettista, több Haydn- és Salieri opera szövegírója – a művészcsaládból származó Luigi egyenesen a római Szent Péter székesegyház zeneigazgatójától tanult csellózni. Rokonságot mutatott Haydnnel a kamarazene iránti odaadása is, valamint az, hogy több mint száz vonósnégyest és vonósötöst komponált.
Ám Boccherini érdemeit a csellisták értékelhetik igazán. Már a kamarazenei műveiben is hallható, hogy a csellónak a hegedűkkel egyenrangú fontosságot biztosított. A hangszer megbecsülését tizenkét gordonkaversennyel növelte, kidomborítva gyengéd és éneklő jellegét.
Ezek közül a B-dúr csellóverseny a legismertebb. Az első tétel elegáns, bevezetéssel indul, a szólista pedig virtuóz és széles ívű dallamokkal kapcsolódik be. A zeneszerző hangszínbeli gazdagságot és kifejezőerőt vár el a szólistától, amely a nyitótétel zárása előtti, bravúros kadenciában sokat időzik a magas regiszterben – ez a korabeli közönségre, amely javarészt basszushangszerként ismerte a csellót, revelatív erővel hatott. Az első tétel szelíd melankóliája a második tétel költői és fájdalmas siratózenéjében teljesedik ki. Természetesen a finálé is megőriz valamit az előző szakaszok komolyságból és ünnepélyességből, mégis felhőtlen és jókedvű, és a szólistát is mozgásra készteti. Boccherini zenéjében, akit gyakran „kismesterként” tartanak számon Haydn és Mozart mellett, egyesül a német elegancia és a mediterrán temperamentum.
Giovanni Sollima: L. B. Files – Hommage Luigi Boccherini – versenymű csellóra és kamarazenekarra
Az 1962-ben, Palermóban született Giovanni Sollima egyszerre zeneszerző és virtuóz csellista. Bizonyos értelemben régimódi művészegyéniség: akárcsak évszázadokkal korábbi hangszeres komponista elődei, többnyire saját műveinek előadójaként lép színpadra. Termékeny életművében zenekari és kamarazene éppúgy megtalálható, mint opera és színpadi zene.
A 2005-ben komponált L. B. Files négy táncszerű tételben rajzol szabad, fantáziaszerű portrét Luigi Boccheriniről, aki Sollima szavaival „Luccából Spanyolországba vándorolt, élete végére pedig szinte koldussá szegényedett”. A nyitótétel, a Concerto az udvari csellista-zeneszerző alakját idézi meg. A második tétel címe játékba hozza az emlékezést: az Igiul nem más, mint a Luigi név visszafelé olvasva, mintha Sollima a jelenből, egy torzító tükörön át tekintene vissza elődjére.
A Fandango del Signor Bouqueriny egy Boccherinitől származó basszusmenetből bont ki túlfűtött, érzéki táncot. Inspirációjául Casanova 1767-es spanyolországi élménye szolgált, aki emlékirataiban lenyűgözve írt a fandango erotikus erejéről. (A különös Bouqueriny névalak egy korabeli francia kottakiadás írásmódját idézi.) A Boccherinero című fináléban aztán végképp elszakadunk a történeti valóságtól. Sollima képzeletében Boccherini évszázadokkal később, Szenegál felől tér vissza, miközben a klasszikus hangzás afrikai zenei elemekkel keveredik. A mű első lemezfelvételén Gilbert Diop Abdourahmane szenegáli énekmondó is közreműködött. Az L.B. Files több mint hommage. Inkább játékos, fiktív életrajz, amely megidézi, kiforgatja és folytatja Boccherini történetét. Sollimát éppen az ragadta meg nagy elődjében, ami saját zenéjét is jellemzi: a műfajok, technikák és zenei nyelvek közötti határok félelem nélküli átlépése.
Niccolò Paganini: Mózes-fantázia és Perpetuum mobile – csellóváltozatok
Ha közös pontot keresünk Boccherini és a romantika ördöngös virtuóza, Paganini között, a toszkán Lucca városában megtaláljuk: előbbinek szülővárosa, utóbbinak pedig első rangos munkahelye volt itt a hercegi udvar, ahol kifejlesztette lélegzetelállító stílusát. Paganini a hangszeres virtuozitás addig nem ismert formáival ejtette ámulatba hallgatóságát, és gyakran a kor népszerű operáit dolgozta fel mutatványnak is beillő darabjaiban.
A Mózes-fantázia Rossini Mózes Egyiptomban című operájának híres imájára, a Dal tuo stellato soglio dallamára épül, és eredetileg egyetlen húron, a legmélyebb G-húron szólalt meg. A csellóátirat különös módon megfordítja az eredeti ötletet, és a cselló fényes, magas A-húrját használja. A lassú, éneklő bevezetést egyre díszesebb variációk követik, amelyekben a bravúr végig megőrzi Rossini dallamának operai karakterét.
A Perpetuum mobile másféle próbatételt jelent. Az 1835-ben komponált darab lényege – a latin kifejezéssel összhangban – a megszakítás nélküli, villámgyors tizenhatodmozgás: mintha a zene egy egyszer beindított gépezetként képtelen volna megállni. Az „örökmozgó” a középkortól fogva rabul ejtette a feltalálók képzeletét – noha természetesen a fizika törvényeinek ellentmond olyan gép megalkotása, amely külső behatás nélkül folyamatos mozgásban marad. Az ügyes muzsikus előtt azonban nincsen lehetetlen, a csellón ráadásul különösen látványos mindaz, amit Paganini a hegedűn bemutatott, hiszen a nagyobb hangszer hosszabb húrjain és nehezebb vonójával kell megteremteni ugyanazt a könnyedséget és hajlékonyságot.
Antonio Vivaldi: „La Follia” op. 1/12, RV 63
A follia szó bolondságot, őrületet jelent, és eredetileg egy féktelen ibériai táncot jelölt. A 17. század végére megszelídült, és lassú, hármas lüktetésű variációs témaként élt tovább, amelyet sokan játszottak és feldolgoztak – a La Follia tulajdonképpen az egyik legkorábbi európai vándordallam. A leghíresebb változata Arcangelo Corelli nevéhez fűződik. A fiatal Vivaldi hamarosan idősebb zeneszerző-kollégája nyomába lépett, és első nyomtatásban megjelent sorozatát, az opusz 1-es triószonátákat ugyancsak egy Follia-feldolgozással zárta, amelyben két egyenrangú szólistára és basso continuóra bízta a d-moll darabot. A lassú, ünnepélyes témát tizenkilenc – lassú és sebes, súlyos és játékos ¬– variáció követi.
A La Follia ezekben az években valóságos slágernek számított, Alessandro Scarlatti, Händel, Henry Purcell és Antonio Salieri is megírta a saját változatát. A későbbi korokban sem felejtették el: Liszt Ferenc felhasználja a Spanyol rapszódiájában, Beethoven pedig szinte észrevétlenül idézi az V. szimfóniában. Vangelis pedig szándékosan a neves téma ritmusához igazította az 1492 című film főtémáját.
Tfirst Péter (hegedű)
Szinte beleszületett a Liszt Ferenc Kamarazenekar világába: édesanyja hegedűtanár, édesapja, Tfirst Zoltán pedig 1969-től öt évtizeden át volt az együttes tagja. Négy és fél évesen kezdett hegedülni, bár gyerekként inkább futballistának készült. A Zeneakadémián Kóté László és Kovács Dénes növendéke volt, pályája elején pedig szabadúszóként különféle formációkban szerzett tapasztalatot. Rolla János 2001-ben hívta a Liszt Ferenc Kamarazenekarba. Előbb mellette játszott, később a második hegedű szólamvezetője lett, majd ismét az első pultba került, ma az együttes koncertmestere. „Örülök annak, hogy amellett, hogy vezetőként kell viselkednem, képes vagyok egy maradni a zenekarból, és minden esetben a közös sikerre koncentrálni” – fogalmazott egy interjúban.
Várdai István (cselló)
Napjaink egyik meghatározó, egyéni hangú csellistája nyolcévesen kezdett játszani a hangszeren, tizenegy évesen már a Zeneakadémia előkészítő tagozatára járt. Tanulmányait később Bécsben Reinhard Latzkónál, majd a Kronberg Akadémián Frans Helmerson növendékeként folytatta. Nemzetközi pályájának fontos állomásai voltak rangos versenysikerei, köztük a genfi és a moszkvai Csajkovszkij-versenyen elért eredmények, valamint a müncheni ARD-verseny győzelme.
Szólistaként és kamarazenészként Európa, Ázsia és Amerika jelentős koncerttermeinek vendége, partnerei között a nemzetközi zenei élet számos vezető művésze szerepel. Tanított a Kronberg Akadémián és Mannheimben, jelenleg a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem csellótanszékét vezeti. 2020 óta a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője, amelynek munkájában szólistaként és karmesterként is részt vesz.
