Puha Aliona

hegedű

Moldovában születtem, a Dnyeszter mellett, egy kisvárosban nőttem fel. A szüleim nagy rajongói voltak a komolyzenének – talán ez is közrejátszott abban, hogy ötéves koromban balettozni kezdtem. Egyik tanárom viszont észrevette a jó hallásomat, és a javaslatára beírattak a helyi zeneiskolába. Ahhoz képest, hogy mennyire tetszett a balett már az első alkalommal, a hegedűn megszólaltatott első hangom leginkább elbizonytalanított. De a kitartás meghozta az eredményeket! Tíz évesen megnyertem az országos moldáv hegedűversenyt, s vele együtt egy zenei ösztöndíjat is. Ehhez azonban a fővárosba kellett költöznünk... Anyukám vállalta az áldozatot, munkát kapott és velem jött.

Kisinyovban minden komolyra fordult. Egymást érték a versenyek, díjak. Sokszor útközben, a vonaton készültem fel a soron következő megmérettetésre. Tizenöt voltam, mikor egy este a tanárom felhívott, hogy a koreai szólista lebetegedett, ezért nekem kell helyettesíteni őt és eljátszani a Rondo Capriccioso-t a nemzeti filharmonikus zenekarral. Hiába mondtam neki, hogy több mint egy éve nem játszottam, „megnyugtatott”, hogy van még rá két napom. Mondanom sem kell, szegény szomszédoknak két nap után a fülükön jött ki Saint-Saëns zenéje...

A tanáraimnak és a sok felkészülésnek hála, tizenhat évesen miniszterelnöki elismerésben részesültem, ami azt jelentette, hogy egy hegedűt kaptam ajándékba az elnöktől. Ez volt életem első saját hegedűje.

Később felvételt nyertem a Minszki Zeneakadémiára, Fehéroroszországba. Ezzel egyidőben koncertmester lettem a litván Camerata Klaipeda-ban, vagyis órákat vonatoztam egyik országból a másikba, hogy tanuljak és dolgozzak. A kamarazenekarban jöttem rá, hogy nem elég „csak” jól játszani, ki kell nyitni a fülünket és minden porcikánkat a többiek felé is. Mindeközben Minszkben vonósnégyest alapítottunk, versenyeket nyertünk. Az utazások és sikerek szoros barátságot kovácsoltak köztünk. Az egyetem utolsó éveiben pedig az akadémiai tanításba is volt lehetőségem belekóstolni.

Gidon Kremert és játékát kiskorom óta bálványoztam. Minden lemezét csikorgásig hallgattam, ezért nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor az általa alapított és vezetett Kremerata Baltica zenekar tagja lettem. A zenekarral kontinensről kontinensre utaztunk, és számtalan fesztiválon léptünk fel. Klarinétművész férjemet egy budapesti turné alkalmával ismertem meg, amikor is a Concerto Budapest remek zenészeivel együtt léptünk fel. Vagyis engem a szerelem hozott Magyarországra. Később aztán volt alkalmunk a zenekarban is együtt dolgozni. A kisfiunk már négyéves. Ő az én magyar tanárom, mert vele együtt kezdtem el megtanulni és kimondani a magyar szavakat, mondatokat, és fél éve az állampolgársági esküt is letettem.

A Liszt Ferenc Kamarazenekarral hét évvel ezelőtt, egy közös bécsi koncert alkalmával találkoztam. Már akkor is könnyed és barátságos társaságnak láttam őket, de ma, amikor már a nyelvüket is értem és beszélem, erről meg is bizonyosodhattam. Nemcsak tehetséges zenészek, de nagyszerű muzsikusok és humorosak is – barátsággal fogadtak, amiért rettentő hálás vagyok. Magyarország ma már az otthonom. Ha turnéról érkezem vissza, azt érzem, hazajövök.

Hogy eddig eljutottam nagy köszönet illeti a tanáraimat (Mihail Prepelita, Liliana Rusu, Tamara Caftanat, Nadejda Kozlova, Nikolai és Galina Buinovskii, Eduard Kuchinskii) és családomat, amiért mindig támogattak. Legfőképp azonban édesanyámnak vagyok hálás, hiszen ő adta a kezembe a hegedűt, és tanított meg arra, hogy a zene jobbá teszi a világot. Bár ma már nincs köztünk, de tudom, hogy fentről vigyáz rám, a koncertjeimen pedig ott ül valahol a közönség soraiban és hallja a játékomat.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)