Pintér Attila

hegedű

Tizenegy lehettem, amikor a Zenebutik című tévéműsorban először hallottam a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Döbbenetes élmény volt! A belőlük áradó energia teljesen magával ragadott.

Úgy éreztem, hogy beszippant a hangáradat, és szerettem volna én is a részese lenni ennek a csodának. Hogy valóra válhatott, az egy ajándék – az én személyes sikerem.

Hiába érdekelt később még mindig sok minden, zene nélkül nem tudtam volna elképzelni az életemet. Mondhatni a lételemem, mert van mondanivalóm, szeretek színekben és arányokban gondolkodni, és fontosnak érzem, hogy mindezt tolmácsolhassam.

Egy időben próbálkoztam a zeneszerzéssel, mert csodálattal töltött el, ahogy a kotta öt vonalán, ugyanazt a tizenkét hangot használva szinte tapintható a különböző zeneszerzők lelke, újabb és újabb színek, illatok, gesztusok, különféle világok tárulnak fel.

Egyetemista koromban vonzott a hegedűkészítés is mint mesterség, ugyanis a hegedű anyagával sosem tudtam betelni. A fával való munka végül csak a borászkodásban maradt meg az életemben, több szerszámot is készítettem, amikre büszke vagyok.

A borkészítés lett a zene mellett a másik nagy szenvedélyem, és időközben arra is rájöttem, mennyi hasonlóság van köztük – mindkettő végtelen sok üzenetet hordoz, és egy olyan részét érintik meg az ember lelkének, amelyet ebben a racionális, egzakt és “kidekázott” világban kevés dolog tud.

Olyan szellemiséget mutatnak meg, amelynek megtapasztalása nélkül egész életünkben csak a materiális világ mókuskerekében pöröghetnénk.

Létezésünk értelmét ezekben a tapasztalásokban, vagyis ezekben a pillanatokban tudom megragadni, amikor ki tudunk lépni a hétköznapokból – engem ebben segít a zene és a hobbiborászkodás.

Olyankor megszűnik a számlabefizetés és a bevásárlás nyűgje, nem fontos a családi logisztika kérdése, és az újabb reggeli dugó sem. Amikor csak tehetem, leszaladok a pincémbe (még ha sajnos nem is borospince), ránézek a cefrémre, figyelem, hogyan változott az elmúlt naphoz képest a sav és a cukor aránya, vagy milyen új illatok születtek.

És teszem mindezt azért, hogy ne rontsam el, amit a Jóisten már megteremtett, hisz ez a folyamat magától is megtörténne egy hordóban.

Tulajdonképpen megfigyelek, épp ugyanúgy, mint amikor hallgatom a feleségem frissen sült kovászos kenyerének sercenéseit.

Szőlő.
Liszt és víz.
Rend.

Az ember csak közvetít.

Zenészként is az Isten, az adott zenemű és a közönség között. A felelősségünk abban áll, hogy kiemeljük a hallgatót a hétköznapokból, minden koncertünk ünnep legyen.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar a legjobb hely ennek gyakorlására. Úgy “beszélgetünk”, hogy a közönségünket bevonva rezonálunk egymásra, és így emeljük egymást.

Az egy áldás, ha elmondhatom egy koncert után vagy egy nap végén, hogy úton voltam, és közben születtek ihletett pillanatok, melyek építettek, és mindezeknek a részese lehettem.

Lehet ez a zenélés, a négy kislányom, a borászkodás, a kenyérsütés és tulajdonképpen bármi.

Hisz mind egy-egy lehetőség arra, hogy a nagy egész részeként működve időről időre megteremtsünk valamit.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)