.jpg)
brácsa / szólamvezető
Szovjetunióban születtem egy Lemberg melletti kisvárosban, Buszkban. A szüleim a Lembergi Egyetemen ismerkedtek meg, édesanyám ukrán származású, édesapám pedig kárpátaljai magyar.
A nővérem az apai nagybátyánk ihletésére kezdett el hegedülni, és ez engem annyira magával ragadott, hogy eldöntöttem, én is meg akarok tanulni. Míg el nem értem a zeneiskolás kort, Olga foglalkozott velem otthon.
Később a szláv zeneoktatási módszer is segített a lelkesedésem fenntartásában, ugyanis nem pengetéssel kezdtünk, mint itt ez szokás, hanem rögtön vonót kaptunk a kezünkbe, ami akkor óriási élményt jelentett nekem.
Tízéves voltam, mikor Kárpátaljára költöztünk a nagymamámhoz. Ekkor kerültem először magyar iskolába, és ekkor tanultam meg magyarul is. Emlékszem, amikor a Himnusz volt a tananyag, és én azt úgy magoltam be, mintha kínaiul lett volna – gyakorlatilag egy szót sem értettem.
Még a beregszászi zeneiskolába jártam, mikor a nővérem a budapesti konziból hazahozott egy kazettát. Ismertem ugyan a zeneiskolásoknak szánt hegedű műveket, de meghallva Mendelssohn hegedűversenyeit és Bach Chaconne-ját úgy éreztem, kinyílt számomra egy világ – akkor már biztos voltam benne, hogy én hegedülni szeretnék!
Mindent és lehetőleg azonnal el akartam játszani.
A budapesti Bartók Béla Konzervatóriumot, majd a Zeneakadémiát is elvégeztem. Utóbbit már mélyhegedű szakon. Közben egy évig a müncheni egyetemen is tanultam, ami zenészlétem teljes átformálója és újraalkotója lett.
Már mindketten a Zeneakadémiára jártunk, mikor a nővérem úgy döntött, hogy Madridba megy tanulni. Észrevétlenül lettem hónapról hónapra egyre rosszabbul. Eleinte nem is értettem, mi történt velem. Csak egy novemberi napon jöttem rá, hogy mi addig úgy éltünk itt, mint az ikrek, s most, hogy nincs, már azt sem látom, egyáltalán mi keresnivalóm van nekem a világban.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarba a középiskolai hegedűtanárnőm, Czettner Vera ajánlására érkeztem, aki nem mellesleg Várnagy Misi bácsi felesége.
2018 novemberében egy új, csodálatos korszak kezdődött az életemben. Megszületett a kisfiam.
Mióta anya lettem sokszor megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon meddig lesz még életképes a klasszikus zene ebben a formában. Hogyan lehet bevonni a fiatalokat?
Egy biztos, ahogyan a régi sámánok a dobjaikkal, úgy mi is varázslók vagyunk a hangszereinkkel, hiszen azok által kötjük össze az embert valamiféle felsőbb erőkkel, érzésekkel, érzetekkel.
Ez a mi dolgunk.
(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)