Lezsák Attila

brácsa

A családomban egyáltalán nem voltak zenész felmenők, az óvodában derült ki, hogy van affinitásom a zenéhez, amikor egy zeneiskola meghallgatott bennünket, és egyedüli fiúként kiválasztottak.

Aztán általános iskolában, másodikos koromban az énektanárnő javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek el hegedülni, amit rögtön meg is fogadtak, én pedig egy nagyon jó tanár kezei közé kerültem. Innen datálható a karrierem, ami mondhatni egyenes úton, kérdőjelek nélkül vezetett el egészen a Liszt Ferenc Kamarazenekarig.

 

Persze gyerekként utáltam gyakorolni, úgy éreztem, csak az időt veszi el minden mástól, de valahogy a kötelességtudat mégis erősebb volt bennem, és csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a hegedűóra helyett elszöktem focizni.

Engem mindig a soron következő lépések vittek előre. Nem voltam az a fajta tudatos gyerek, aki elképzeli magát felnőttkorában. Adott volt, hogy van tehetségem a hegedűhöz, akkor tehát el szeretnék jutni a konzervatóriumba, utána pedig a Zeneakadémiára.

Idővel aztán megszületett bennem az a vágy is, hogy egy nap majd egy igazán jó zenekarban játszhassak. Hogy szólósként lépjek fel, nem volt tervben. Azt hiszem, nincs bennem elég exhibicionizmus hozzá – gyerekként például a télapóünnepségeket is utáltam, mert feszélyezett, hogy annyi ember előtt kell átvennem a csomagot.

Bátorság és talán még több tehetség kellene ahhoz, hogy alkalmas legyek egyes egyedül kiállni a színpadra. A zenekar számomra biztonságérzetet is ad, de akár kvintettben is örömmel játszom.

Az viszont fel sem merült bennem, hogy én valaha a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagja lehetek – egyszerűen elérhetetlennek tűnt, egészen addig, míg Ádor Lili fel nem hívott, hogy Rolla János olyan hegedűst keres, aki hajlandó brácsázni. Mivel a főiskolán kvartettben én már játszottam brácsán, természetesen most is „hajlandó voltam”.

Ennek már 21 éve, és kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, amiért huszonnyolc évesen gyerekkori ideálokkal muzsikálhattam együtt a zenekarban.

Ami nehéz ebben a hivatásban, hogy az erős érzékenység – amire a művésznek a játékához is szüksége van – gyakran komplikáltabbá teszi az életet. Az előadóművészet ugyanis visszajelzésekkel jár, amelyek, ha negatívak, képesek az örömbe keserűséget is vegyíteni. Persze, hogy éppen mi megy át, a befogadó aktuális állapotán is múlik, de rám mind a mai napig hatással van a közönség reakciója.

Érdekes módon a laikus közönségé talán még inkább, mert rengeteget elárul az előadásról az, hogy vajon ők jól érezték-e magukat. De történjen bármi, a zenélés, és amit ez nekem lelkileg és mentálisan is ad, elég hajtóerő tud lenni, hogy újra és újra színpadra álljak.

Fantasztikus élmény, amikor mindenről megfeledkezve muzsikálunk és megszületnek az összhang pillanatai.

Ez olyan örömöt ad, hogy ma már egyre gyakrabban tudok úgy tekinteni egy-egy szerintem jól sikerült előadásunkra, hogy – mondhat bárki bármit – nagyszerű volt.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)