Kuklis Gergely

hegedű

A szüleim az Akadémiai Kiadó szerkesztőiként gyakran dolgoztak otthon, és olyankor mindig klasszikus zene szólt. Ezt egyébként a hangszórókon álló szobanövények is igen szerethették, mert pozsgásan és élettelien ragyogták be a szobát.

Hogy a zenéhez van érzékem, már az óvodában kiderült, mert az óvónő szólt a szüleimnek, hogy tiszta a hallásom, kellene valamilyen hangszeren tanulnom. Először dalos játék foglalkozásra írattak be, majd hatévesen kezdtem el hegedülni. 9 éves lehettem, amikor az I. kerületi zeneiskolában elindult egy kis gyerekzenekar, ahol Róna Frici bácsi, idős operaházi karnagy foglalkozott velünk, nagy szeretettel. Itt ismertem meg sok későbbi kollégámat is, köztük Lezsák Attilát és Tfirst Pétert.

Persze a gyakorlás, mint minden gyereknek, nekem sem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. A családunkban van egy egyezményes füttyjel – egy Rossini-nyitány részlet, ami a háború alatt nem mellesleg életet is mentett, mert így találtak egymásra rokonok –, és amikor ez tengó, vagy bringázás közben felharsant, tudtam, hogy vége a játéknak, mennem kell gyakorolni. Ilyenkor anyukám, látva a szomorú ábrázatomat, mindig azt mondta, „ne bánd, hogy most gyakorolnod kell, mert később kinyílik neked a világ”. Mindez már konzis koromban beigazolódott...

De nem csupán ezt kaptam a zenéléstől! Egyszer csak észrevettem, hogy idő és személyiségek közti utazás is megélhető általa, hiszen akár többszáz évvel ezelőtt élt zeneszerzők szemein és érzékszervein keresztül tapasztalhatok meg élményeket, érzéseket – a szerző szerelmi érzéseit, áhítatát, vagy akár egy csatában való részvételét.

Később arra is rájöttem, hogy engem a zene poétikus oldala fog meg igazán. Elsősorban azt keresem, hogyan lehet egy hangból hangszínt csiszolni, illetve miként kezelhető a hang, mint üres kapszula, amit a játékomon keresztül indulattal, érzéssel, gondolattal tölthetek meg.

A konzervatóriumban Bodonyi István lett a mesterem, aki pontosan 50 évvel volt idősebb nálam, és akinek nem volt családja, ezért a növendékeit tekintette annak. Életem nagy ajándéka a mellette töltött öt év! Az utolsó órája után összeírta az összes skálát, gyakorlatot, etűdöt, előadási darabot, amiket játszottam, majd kivette a hegedűjét a tokból, vállamra tette a kezét, és azt mondta, „na kislegénykém, mostantól ez lesz a te hangszered, ezen fogsz hegedülni, annak idején én is a mesteremtől kaptam”. Teljesen megrendültem a közel 300 éves veronai mesterhangszer láttán, és mindezzel együtt szárnyakat is kaptam. Azóta is ezen játszom.

A Zeneakadémián Bánfalvi Béla osztályába jártam. Az egyetem utolsó éveiben kezdtem el kisegíteni a Budapesti Fesztiválzenekarban, majd felvételt nyertem, és három és fél évadot töltöttem itt. Miután két alkalommal is eljátszhattam az Imígyen szóla Zarathustra szólóját, kedvet kaptam a koncertmesterkedéshez. Egy kis spanyolországi kitérő után a MÁV Szimfonikusoknál, majd a Nemzeti Filharmonikusoknál nyertem el ezt a címet – az előbbinél három, az utóbbinál 18 évig játszottam. Szép, kemény munkával teli időszak volt – a szimfonikus repertoár minden részletét megismertem, de nagyszólókat is játszottam.

Az Óbudai Társaskör ezekben az években lett a jó barátom. A családi élet lefoglalt, a Filharmonikusoknál nehéz műsorokra kellett készülni, ezért megkérdeztem a Társaskör akkori igazgatóját, nem járhatnék-e be esténként gyakorolni. Este tíz körül érkeztem és hajnali kettő, fél háromig gyakoroltam. Mindeközben a Liszt Ferenc Kamarazenekarnál több alkalommal is kisegítettem, így végeredményben hol távolabbról, hol közelebbről, de mindig figyelemmel követhettem a zenekar életét és működését.

Aztán több kitérőt is tettem az életemben. Koncertmesterkedtem Szombathelyen, Pécsen, a Danubia Zenekarban, a Rádiózenekarban, dolgoztam Qatarban, Cipruson, Malajziában, majd legvégül Írországban, ahol közel három évig éltem és tanítottam. A Covid alatt a filmzenélés „mentett meg”, így történt, hogy dolgozhattam például Eric Serrával, vagy Danny Elfmannal is.

Egyszer azt mondta nekem Tfirst Peti, „Kukliskám, te nagy turista vagy!”, és akkor tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem ezt a fajta változatosságot. Nemrég lettem 50, és végeztem egy kis számvetést. Arra jutottam, ha most kellene meghalnom, akkor is két életre való színes, érdekes, néha küzdelmes, máskor viszont felemelő, fantasztikus élményben volt részem.

A turistáskodás nem csak térben, de a műfajok között is mindig izgalmas volt számomra! Hegedültem kortárs zenéket játszó zenekarokban, több alkalommal is kísértem Al Di Meola koncertjein vonósnégyes tagjaként, de felléptem különféle hazai és külföldi historikus együttesek tagjaként, koncertmesterként vagy szólistájaként is – ahogy éppen jött, s közben két éven át tanítottam a Bartók Konzervatóriumban is.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar állandó tagja idén márciusban lettem. Épp kisegítettem, amikor megkérdeztem, nincs-e szükség hegedűsre, mire Tfirst Peti döbbenten kérdezte, „miért, eljönnél?”, én meg rávágtam, „persze, hogy eljönnék”. Egyik pillanatról a másikra vált evidenssé, hogy itt vagyok, és nekem olyan régre nyúló kapcsolatom van az együttessel, hogy a felvételem igen nagy boldogsággal töltött el.

Ide azért szerettem régen is járni, mert azt éreztem, itt a feszültségek a fájdalomküszöb alatti zónában maradnak, és a közös zenélések mindig egy egymást szerető emberek közösségében történnek meg. Szeretem, hogy sokfelől jöttek a kollégák, mind színes egyéniség, és ami a legfontosabb, jó humorérzékük van. Ennek köszönhetően tudunk bármilyen nehézségen, vagy akár önmagunkon is nevetni, és ez szerintem rengeteget ad a mindennapokhoz, a közös munkához.

Kamaszkoromtól koraifjú koromig kamarazenéltem, és csak ezután kerültem szimfonikus zenekarokhoz. Jó visszajönni ebbe a világba, mert másfajta készültség, igényesebb hang kell akkor, amikor csak öten, hatan játszunk egy szólamot. Jobban kinyitja a fület, muszáj egymásra figyelni. Ez utóbbi kapcsán pedig nemrég azt fedeztem fel, hogy rengeteg dolgot el lehet lesni a kollégák játékából. Nem csak szakmailag. Egyéniségek, személyiségek sejlenek fel, és akár példaértékű is lehet, ahogyan megoldanak egy-egy helyzetet, vagy megbirkóznak bizonyos akadályokkal.

Ez most jó iskola, és egyben kihívás is, hogy miként tudok beilleszkedni egy, már jól működő együttesbe úgy, hogy lehetőleg hasznos tagjává is váljak.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)