Kovács Attila

hegedű

Mióta csak az eszemet tudom, zene vesz körül.

Édesapám muzsikus, klarinétszakon végzett, és egy székelyudvarhelyi vegyeskórus alapítója, édesanyám pedig óvónő volt, de tanult hegedülni és brácsázni is. Természetesen engem is beírattak a zeneiskolába, sőt, apu egy nagyon jó tanárt választott nekem.

Sokszor eljárt az óráimra, és otthon azt gyakorolta velem, amit ott hallott. Mindezt egészen negyedikes koromig egyáltalán nem tartottam szórakoztatónak, sőt, viszont onnantól beért az addigi munkám, és ahogyan jöttek a sikerélmények, én is úgy lettem egyre motiváltabb.

A Bartók Béla Konzervatóriumba egy véletlen folytán kerültem. Már kilencedikes voltam Székelyudvarhelyen, amikor ősszel apu kórusával Budapestre utaztunk, és akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttük, hogy megkeressük Ácsné Szily Éva hegedűtanárt, akit az Európai Ifjúsági Zenekaros turnékról ismertem, hátha megmutathatom neki a játékom.

Így keveredtünk a Nagymező utcába, ahol viszont Ilike néni, a konzervatórium legendás portása közölte velünk, hogy a tanárnő nem ebben a konziban tanít, viszont miért nem próbálom meg náluk a februári előfelvételit.

A felvételi sikerült, a tanárom pedig Czettner Vera lett.

 

Tizenöt voltam, mikor elszakadtam a családomtól, ráadásul 600 kilométerre, ami azt jelentette, hogy rengeteg hétvégét töltöttem egyedül a Hegedű utcai kollégiumban.

Az elkeseredésemet először csintalanságokkal próbáltam feledtetni, minek köszönhetően már az első hónap után ki akartak rúgni, de végül maradtam, és az utcazenélésben találtam meg a mindenki megelégedésére szolgáló hétvégi elfoglaltságomat.

Egy kárpátaljai harmonikás sráccal és egy budapesti brácsás barátommal jártunk el rendszeresen a Budai Várhoz, volt egy kis műsorunk, közte a nagy sikerű Monti Csárdással, és előfordult, hogy annyi apróval telt meg a tokom, hogy hazafelé leszakadt a füle.

A Zeneakadémiára első próbálkozásra bejutottam, tanárom Soós Natasa volt, és már az egyetemi évek alatt játszhattam a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, ugyanis akkoriban volt egy olyan program, aminek keretében tehetséges diákokat egy-két projektre bevettek. Mindez akkora élményt jelentett nekem, hogy tudtam, ha a későbbiekben Magyarországon maradok, csak itt szeretnék játszani.

A diploma után egy évvel felvételt nyertem Svájcba, Stuller Gyula hegedűművész osztályába, és közben számtalan franciaországi és svájci próbajátékra is eljártam.

Egy hajszálon múlt, hogy nem Zürichben maradtam, de egy hosszú válogatás után végül nem engem választottak be a Tonhalle-Orchesterbe, és bár kisegítő listáról még pár hónapig játszottam velük, amikor Várnagy Mihály felhívott, hogy hegedűst keresnek a Liszt Ferenc Kamarazenekarba, hiába volt még egy évem hátra a Stuller-féle iskolából, másnap összepakoltam, és jöttem vissza Budapestre.

És azt hiszem, nincsenek véletlenek. Svájcért soha nem rajongtam – hűvösnek, távolságtartónak éreztem az ott élő embereket, én viszont nem ilyen vagyok. Szeretek élni, szeretem az élet felett érzett örömömet megélni, és ezt másokkal megosztani.

2010 szeptember óta vagyok a kamarazenekar tagja. Ideérkezésem idején én voltam a legfiatalabb, és bár nagy szeretettel fogadtak, nekem még kellett pár év, míg fel tudtam nőni hozzájuk – akkoriban még nem tudtam nagyon komolyan venni az életet, le kellett higgadnom és megtanulnom minden körülmények között méltó tagja lenni a zenekarnak. (Mindebben a legtöbbet végül az segített, hogy másfél éve én is apa lettem.)

Szerencsésnek vallom magam. Az emberek többségén azt látom, hogy csak muszájból teszik a dolgukat, én viszont munkaidőben is azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Sőt, a hobbim is a zene.

Otthon basszusgitáron is játszom, rengeteg Marcus Millert, Stanley Clarke-ot és Jaco Pastoriust hallgatok, sőt, az is előfordul, hogy Horváth Robi kollégámmal, barátommal együtt zenélünk, aki ilyenkor zongorán játszik – szóval ki tudja, lehet, egy nap még erre a műfajra is összehozunk egy csapatot.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)