Király-Domány Bernadett

hegedű

A zene már születésem előtt körülvett, úgyhogy akár azt is mondhatom, hogy muzsikus családban nevelkedve természetes és egyenes utam volt zenésszé válni. A zeneiskolába szívesen jártam, de a gyerekkorom egész közegét nagyon szerettem és otthonosan mozogtam benne, mert a szabadidőmben is ismerkedtem az otthoni hangszerekkel, zenedarabokat írtam, a nővéremmel pedig családi koncerteket adtunk, ahová jöttek a nagyszülők, de a szomszéd nénik és bácsik is. Mindemellett verseket, meséket írtam, festettem, rajzoltam, és idővel arra jöttem rá, hogy én leginkább az alkotásban tudom kifejezni önmagam. 

Gyerekkorom másik meghatározó élménye az éneklés volt, mely elkísért egészen a felnőttkoromig. Azon túl, hogy az iskolám énekzenei tagozatán mindennapos volt az énekóra, hatéves koromtól az iskola Kicsinyek kórusában, az Operaház Gyermekkarában, majd több mint 10 évig a „Magnificat”-ban, édesanyám kórusában énekeltem.
Az éneklés a mai napig hatással van arra, hogyan szólaltatom meg a hegedűt. Azt gondolom, a zene belül születik meg először, a hangszer pedig egy csodálatos eszköz, amely engedi, hogy „énekeljünk” rajta.

Muzsikusi „szárnyaimat” a Bartók konziban, később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, majd a svájci Haute Ecole de Musique de Lausanne, Fribourg-i intézményében bontogattam. Azonban az igazi „szárnyakat” tanáraimtól kaptam, akik megtanítottak vele „repülni”. Különösen Rónaszéki Tamás, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, Dukay Barnabás és Stuller Gyula szakmai és emberi példái, a gondos meglátásaik és vezetéseik kulcsfontosságúak voltak abban, hogy azzá tudjak válni, aki ma is vagyok.

 

Szeretettel gondolok Jozef Kopelmanra is, akinek óráin és mesterkurzusain négy éven keresztül havi rendszerességgel vettem részt. Azontúl, hogy tanulmányaim Pozsonyban és Dolny Kubinban segítették szakmai fejlődésemet, az önállósodás kezdetét is jelentették, hiszen egyedül vonatra ülni, idegen nyelvű közegben mozogni, nekem, akkor még kamaszkorúnak, nem kis kihívás volt.
Aztán Svájcban eltöltött egy évben már összeért minden, azt hiszem, ott nőttem fel, és különösen kedves időszakot jelent több szempontból is, melyek hatással vannak jelenlegi életemre.

Bár többnyire minden zenei műfajban megtalálom az „otthonérzést”, a historikus zenéhez mégis valami különleges szál köt. A konzervatóriumban volt egy barátnőm, aki csembalón játszott, és rajta keresztül kerültem szorosabb kapcsolatba a régi zene világával. A Zeneakadémián már különböző barokk formációkban kamaráztunk együtt, régi zenei mesterkurzusokra jártam, bekerültem az Orfeo Zenekar vérkeringésébe, és Vashegyi György jóvoltából pedig Koós Viktor egy mesterhangszerén, egy 16. századi Amati kópián játszhattam, bélhúrokkal és barokk vonóval. 
Eljött a pont, hogy az élet választás elé állított az oktatási rendszeren keresztül, de mivel úgy éreztem, hogy még rengeteg mindent szeretnék kipróbálni, nem köteleződtem el a régi zene mellett, és a hagyományos értelemben vett hegedű mesterképzés mellett döntöttem.
Ugyanakkor a historikus zene mind a mai napig közel áll hozzám, ösztönösen érzem, és bár saját barokk hegedűm nincsen, de a hangjának és a megszólaltatásához szükséges technikának az emléke folyamatosan arra motivál, hogy amikor régi korokból származó zeneműveket játszok, a modern, fémhúros hegedűmből is hasonló hangzást tudjak kicsalni.

Az egyetem elvégzését követően az élet a zene többféle területére sodort. Fontos időszakot jelentett számomra, mert kipróbálhattam magam a pedagógusi pályán és szimfonikus zenekari zenészként is. Az Anima Musicae Kamarazenekarban eltöltött öt évben kristályosodott ki végül számomra, hogy kamarázva tudok leginkább kiteljesedni.

A Liszt Ferenc Kamarazenekarra mindig is elérhetetlen álomként tekintettem. Mikor megcsörrent a telefonom, és elhívtak kisegíteni, hónapokig nem tértem magamhoz, és nem hittem el igazán, hogy itt vagyok. Már az első alkalommal olyan volt velük a játék, mint mikor az ember egy vasúti peronon áll, és elhúz mellette egy sebesvonat – szippantott engem is magával a többiek lendülete és energiája. Ez az élmény azóta is megszületik bennem szinte minden koncertünkön.

A zene nekem egy nyelv, amelyet szívesen és folyékonyan beszélek. Amikor élőszóban kell kifejeznem magam, úgy érzem, meg vagyok kötve, valami hiányzik, nem teljes. Számomra sokkal természetesebb és könnyebb formája a létezésnek, amikor hangszeren játszva kommunikálhatok. Sőt, hivatásomnak is érzem, hogy a játékommal közvetítsek. Egy hasonlattal élve, az előadásaim során mindig egy prizma képe lebeg célként előttem, amelyen, ha átsüt a napfény, a sugarai tovább szóródnak, abból ki ezt, ki azt viheti magával – hiszen a zene segíthet megélni az örömeinket, de akár támaszunk is lehet a bánatban. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy hozzáadhatok valamit mások életéhez.

A zenei játékkal kapcsolatban pedig sokat tanulok a természetben. Szeretem lelassítani a pillanatot és elmerülni a táj, az élővilág szépségében, figyelni a folyamatos változást, megfigyelni az apró részleteket. Ez a szemlélődő hozzáállás és megélés segít a zeneművek kidolgozásánál, illetve előadásánál is. (Talán ezért szeretek kirándulni, festeni vagy akár robogózni és síelni is, mert flow-állapottal jár.)
Ha megkérdezik, ezért válaszolom mindig azt, hogy egy gyakorlási folyamat végén sosincs készen egy zenemű, mert hiszem: ahogy a természet, úgy a művészek, és a zenedarabok is képesek időről időre újjászületni.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)