Kertész Ottó

cselló / szólamvezető

Már édesapám is csellista volt.

A Ferencsik János vezette Állami Hangversenyzenekarban játszott, illetve tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. A VII. kerületi Akácfa utcában nőttem fel, s mivel apukám reggeltől estig dolgozott, édesanyám volt otthon, és nevelt engem és a testvéremet.

Szerettem a zenét, kívülről fújtam a darabokat, amiket otthon hallottam, és amikor csellózni kezdtem, az látszott, hogy ez jól megy nekem.

A zenészlét sok szempontból hasonlít a sportoló életéhez.

A gyakorlás olyan, mint az edzés, keményen kell dolgozni, hogy eredményeket érjünk el. Így aztán egy zenész gyereknek nem sok barátja akad, és amíg a többiek a Klauzál térre jártak suli után játszani és focizni, addig én mentem haza gyakorolni, majd leckét írni. Ráadásul anyukám otthon volt, így esélyem sem volt ellógni, mint más, „kulcsos” gyerekeknek.

Fel is vettek a konzervatóriumba.

Sokáig azt gondoltam, hogy egy nap majd szólista leszek. Számtalan versenyen indultam, tizennégy évesen országos versenyt nyertem, később világversenyen második helyezést, majd szólistaként Filharmónia Ösztöndíjban is részesültem.

 

Friss diplomás voltam, mikor a Zeneakadémia Nagytermében három másik vonóshangszeren játszó társammal közösen léphettünk fel az akkori Berkes Kálmán vezette fúvósegyüttessel. A koncert jól sikerült, így fel is merült a kérdés, hogy miért nem állunk össze mi négyen kvartettezni. Így alakult meg fél év múlva, 1987-ben a Keller Vonósnégyes, amelynek egészen 1998-ig voltam a tagja.

Nemzetközi versenyekre jártunk, dobogós helyezéseket értünk el, majd kettőt meg is nyertünk (Evian, Paolo Borciani). Külföldi impresszáriók szerződtek velünk, számtalan lemezt készítettünk (például a Bartók összes vonósnégyesét egy svájci stúdióban). Bejártuk a világot. Volt olyan év, amikor összeadva az utazásaink időtartamát, hat külföldön töltött hónapot számoltunk össze. De a családjaink itthon voltak, így soha nem merült fel igazán, hogy elhagyjuk az országot.

Frank Mária – legendás csellista – akkor keresett meg, amikor tizenegy év után kiszálltam a vonósnégyesből. Minden este hívott, hogy jöjjek a Liszt Ferenc Kamarazenekarba, de én úgy éreztem, hogy még egy kicsit keresném az utam, nem szeretnék ilyen hamar újra elköteleződni.

Aztán amikor egy csellistájuk egészségügyi okok miatt nem tudta vállalni a következő évad koncertjeit, Mari már nem kért, hanem azt mondta, „holnaptól jössz”, így mondhatni nem maradt más választásom, mint jönni. Amit persze egy percig sem bántam meg.

Számomra a kamarazene esszenciája az „adok-kapok”, hisz mi hangszerrel a kezünkben beszélgetünk egymással. A csodálatos pillanatok pedig akkor születnek, ha sikerül egymás irányában egy olyan figyelmet kialakítani, amelyben akár kockáztatni is merünk, mert a másik érzékszervei arra nyitva vannak, és le tudja reagálni.

Ekkor születhet meg valami plusz, ami elválasztja a nagyon jó mestermunkát a művészi munkától, és amit szuggesztív előadásnak nevezhetünk.

Szeretem a gyönyörű csellóhangokat, de egyáltalán a gyönyörű zenei hangokat, és ezeket keresem non-stop – akár az előadásainkban, akár a zeneakadémiai növendékeim játékában.

Ezzel a hozzáállással a legnagyobb tanárom, Rados Ferenc, zongoraművész „fertőzött meg”.

Ő állandóan gondolkodott, és azt kereste, hogyan lehetne még jobban eljátszani valamit. Ez azonban egy bizonyos szinten túl veszélyes, hiszen egy sokkal nyugtalanabb életet szül.

Mégis azt mondom, hogy mindez megéri, mégpedig azokért a pillanatokért, amikor a hangok a tökéletesnél is szebben szólalnak meg.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)