Bóni Andor

nagybőgő

Akkor döntöttem el, hogy megtanulok nagybőgőn játszani, amikor 12 évesen puszta kedvtelésből odaálltam édesapám hangszere mellé és megpendítettem. Persze mondogatta ő már jóval korábban, hogy kezdjek el játszani, de egészen addig a pillanatig ez engem egyáltalán nem érdekelt.

A Molnár Antal Zeneiskolába íratott be, ahol nagyon hamar jöttek a sikerélmények. Először az együttzenélés öröme ragadott meg, majd pár hónapon belül belekóstolhattam a zenészlét barátságokkal és turnékkal tűzdelt világába is, mikor is egy csereprogram keretében Hamburgban léptünk fel. Egyenes út vezetett a konzervatóriumba, ahol már egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választom. A középiskola negyedik évétől Bécsben folytattam a zenei tanulmányaimat, ahol közel három és fél évet éltem. Amikor úgy döntöttem, hazajövök, nagy örömömre Fejérvári Zsolt tanítványa lettem a Zeneakadémián. Ezzel szinte egyidőben felvételt nyertem a Budafoki Dohnányi Zenekarba, illetve elkezdtem a Budapesti Fesztiválzenekarban is állandó jelleggel kisegíteni.

Egészen addig, amíg Horváth Bence el nem hívott néhány alkalommal játszani a Liszt Ferenc Kamarazenekarba, én csak szimfonikus zenekarokkal léptem fel. Először furcsa volt, hogy nincs karmester, aztán rájöttem, ha figyelem Bencét (és persze a többieket), nagy baj nem lehet. Hogy egy nap akár állást kaphatok itt, fel sem merült bennem, már csak azért sem, mert évtizedek óta egy bőgős volt a csapatban. Amikor feltették a kérdést, hogy jönnék-e, mert a négy csellista mellé szükség van még egy nagybőgősre, boldogan mondtam igent, mert mindig is lenyűgözött a zenekar minősége, legyen szó az összetételről vagy a játékról. A repertoár viszont teljesen más, mint amit eddig játszottam, ezért most sok tanulnivalóm van. Szabadidőmben, otthon is gyakorlok, ami jelen pillanatban néha kisebb nehézségekkel jár, ugyanis a kisfiam még csak egy éves. A feleségem is zenész – cimbalmon játszik és tanít –, ezért megért és támogat, amiért rettentő hálás vagyok neki.

A jövőnket mindenképp Magyarországon képzelem el! Elégedett vagyok az életemmel, hiszen a szerető családom mellett azzal foglalkozhatok, amit szeretek, játszom – ráadásul egy kivételesen magas minőséget képviselő, világhírű zenekarban.

Ha ma azt mondanák, hogy innen megyek nyugdíjba, boldogan egyeznék bele, mert most minden tökéletes.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)