Bali Gabriella

cselló

Másodikos voltam, mikor anyukám megkérdezte, milyen hangszeren szeretnék játszani. Ő és a fiatalabb bátyám zongorázott, a nagyobbik bátyám pedig csellózott. Azt választoltam, hogy zongorázni szeretnék, mert el sem tudtam képzelni, mihez kezdenék azzal a hatalmas csellóval, amit a 10 évvel idősebb bátyám szokott megszólaltani. Anyukám valami miatt mégis a csellót javasolta, én viszont nem mertem megmondani, hogy kizártnak tartom, hogy én azon játszani tudjak. Csak az első órán döbbentem rá, hogy pici gyerekcselló méretek is vannak a világon...

Szerettem órákra járni, és a fellépésekkel sem volt soha gondom. Még akkor sem, ha azt éreztem, talán készülhettem volna többet is, mert amikor már a színpadon voltam, valami mindig arra ösztönzött, hogy legyen elképzelésem, és azt valamilyen formában, ha kell, a spontaneitásra támaszkodva, de valósítsam meg.

A tudatosság jóval később jött, akkor még úsztam az árral. Balettre és rockyra is jártam, de amikor eldöntöttem, hogy középiskolába Budapestre, a Bartók Konzervatóriumba jövök, akkor ezzel együtt az is eldőlt, hogy a táncnak vége, és zenész leszek.

Mindig is a kamarázásban éreztem magam a leginspiráltabbnak és a legkreatívabbnak. Szólódaraboknál sokszor nyomasztott, és ezáltal korlátozott a játékomban az a tudat, hogy ezt már milyen sokan játszották el nagyon jól, vagy épp tökéletesen. Ma már tudom, nem helyes erről így gondolkodni, de azért most is biztonságot, és ezáltal bátorságot ad az, hogy itt nem csak egymagam vagyok.

2021 márciusában, egy hónappal a diplomám megszerzése után érkeztem a Liszt Ferenc Kamarazenekarhoz kisegítő muzsikusként. Mondhatni az elmúlt egy év volt a próbaidőszakom, s most állandó tagként én vagyok a csapat legfiatalabb zenésze. Mosolygok, hogy míg ők autóval érkeznek, én a rolleremmel futok be. De a különbségek a formaságokkal véget is érnek, mert azt érzem, zenészként már a kezdetek óta partnerként kezelnek.

Az embernek úgy érdemes élnie, hogy szeresse, amit csinál és jó érzéssel menjen be arra a helyre, ami épp a munkahelye. Én akkor arra jutottam, jó helyen lehetek, mert nagyon jó szívvel lépek ide be nap mint nap. És számomra külön öröm, hogy a művészeti vezetőnk a régi, mindenki által ismert és szeretett Liszt Ferenc Kamarazenekari összhangzás megőrzése mellett új, progresszív dolgok felé is nyit.

Nincsenek kedvenc darabjaim. Inkább azt gondolom, hogy bármelyik darab válhat bármikor a kedvencemmé. A legutóbbi koncerten Haydn: A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán-t játszottuk. Ez a mű korábban nem állt túl közel hozzám, viszont a munkafolyamat és a koncert euforikus élménye miatt most nagyon erősen él bennem.  Ezt a tapasztalatot bármelyik darab megadhatja, akár a zenésznek, akár a hallgatónak, ha képesek vagyunk lecsendesedni és jelen lenni az adott pillanatban.

Vagyis azt hiszem, nekem egy kicsit mindig az lesz a kedvencem, amit éppen játszunk. Ilyenkor merek mélyebbre ásni, és időt hagyni a darabnak, és az végül elkezd működni.

Azt kívánom magamnak, hogy soha ne szűnjek meg inspiráltnak lenni, és akkor se munkaként tekintsek majd erre a helyre, ha egy nap azt érzem, hogy elértem valamit. Mióta a zenekar tagja vagyok, szinte minden nap úgy lépek ki az Óbudai Társaskör ajtaján, hogy több lettem. Szeretném, ha ez így maradna.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)