60 év olyan történelmi távlat, melyben a híres szereplőkkel megélt élmények már legendává nemesedtek. Sorozatunkban a Liszt Ferenc Kamarazenekar eddig szájhagyomány útján terjedő gyűjteményéből választunk ki egyet-egyet.

 

Hajózni kell… - Várnagy Mihály (zenekari tagunk 1990-től 2019-ig) elmesélése alapján

Musique en Mer (Zene a tengeren) - két hét együtt a klasszikus zenével. Híres és speciális fesztivál, ami 1968 és 1991 között minden szeptemberben egy hajón zajlott, a Földközi-tengeren és a kikötésre kiszemelt különböző városokban. 14 nap testközelben a nemzetközi zenei élet legnagyobbjaival, reggeltől éjszakáig szinte egy nagy családként együtt élve – rendkívüli sikertörténet volt, olyan törzsutasokkal, akik a borsos árú jegyeket évekre előre megvették. A hajón barátságok szövődtek, ment a sztorizás, bulizás, a beszélgetések közben sok koncert, művészi együttműködés alapgondolata született meg, és persze zene, zenélés, amennyi csak belefért.

Brácsaművészünk az utolsó, 1991-es hajóút egyik különleges koncertjére kalauzol minket.

A zárt közeg, a sok muzsikus együtt, meg persze az állandó alkalmazkodás az időjárásához (végül is tengeri útról van szó), önkéntelenül magában hordozta a spontaneitást, egyfajta lazaságot: mit szólnátok hozzá, ha holnap ezt vagy azt játszanánk, ezzel a világsztár szólistával, vagy ha nem ér rá, akkor mással.

Így aztán zenekarunk 1973-ban, ’74-ben, ’77-ben, '81-ben, ’85-ben, végül 1991-ben több bőröndnyi kottával szállt hajóra, a repertoár nagy részét állandó készültségben tartva. Amikor Msztyiszlav Rosztropovics, minden idők egyik legzseniálisabb csellóművésze pár nappal a delphoi koncert előtt azzal állt elő, hogy ő bizony ott, azon az istenek által látogatott helyen a Dvořák-csellóversenyt szeretné eljátszani, a döbbenettől megfagyott az egyebként forró levegő, de nem lehetett kapásból nemet mondani.
- De hát nincs kottánk! – kezdődött a lebeszélő érvelés.
- Nem baj, megoldjuk.
- Az egész hajón nincs annyi zenész, amennyi ehhez kell! – folytatódott az érvelés reménykedve.

(Besetzung: legalább 54 fős zenekar. A vonósokon kívül 2 fuvola, 2 klarinét, 2 oboa, kürtök, harsonák, tuba, timpani, triangulum)

Rövid csend után megismétlődött a válasz: Nem baj, megoldjuk!

Nézzük meg a koncerten készült fotót, ami – bár még a Mozart-divertimento előadása közben készült, ezért Rosztropovicsot nem láthatjuk a képen – a meglepetések jelentős részét megörökítette.

Első hegedűben a zenekart három híresség erősítette: Vlagyimir Szpivakov és Salvatore Accardo, mögöttük Takács-Nagy Gábor, mindhárman Stradivari-hegedűkkel. Második hegedű harmadik pultban, igen jól látják, Isaac Stern ül egy Guarneri ’del Gèsu’-val a kezében.

A brácsában Jurij Basmet és a Takács Kvartettből Ormai Gábor, a csellószólamban szintén a Takács Vonósnégyesből Fehér András segített.
A fuvolaszólamban Pierre Rampalnak is jutott egy hely, a többi fúvós többségében a hajón lévő magyar művészek közül került ki, a hiányt görög zenészekkel pótolták, akik a szárazföldről csatlakoztak. 

A timpanit Pista András, az LFKZ brácsaművésze ütötte, a triangulum megszólaltatása Michæl Stern, Issac kisebbik fiának a feladata volt.
Ezzel a zenekari összeállítással csendült fel 1991. szeptember 4-én a jósda már sok csodát megélt helyszínén a világ egyik legnépszerűbb muzsikája, úgy, ahogy még soha előtte és aztán soha többet máskor. Rendkívüli élményt élhettek át ezen a harsogóan vidám estén a zenekar és a közönség tagjai a világsztár zenészekkel, a Stradivarik és más hangszerkülönlegességek között ülve a bakik remek zenei tréfává nemesedtek. A koncert után a „kis” Stern keze olyan volt, mint a jégcsap, annyira izgult, nehogy félre üssön a háromszögön.

Bár Pista András tehetséges ütősnek bizonyult, mégsem választott új hangszert, maradt inkább a megszokott vonóshangszerénél, annak ellenére, hogy timpanizás közben csak egyszer kellett odasúgni a zenésztársaknak: Vigyázz, nem az a hang!

Aki megélte, soha nem felejti el. Micsoda nevek, micsoda zenészek, micsoda történet – innen, az utókorból csak rácsodálkozni tudunk. Az emlékezés átfogalmazta számunkra a híres ókori latin mondást is: Hajózni kell…, és közben élni is nagyon jól lehet.