Öt évvel idősebbek nálam. Mint egy nagy tesó. Öt év nagy korkülönbség. Amikor én még épp csak elkezdtem zenét hallgatni, már ők adták lemezeim egy részét. Alsós koromban még élt a szellemi atya, Sándor Frigyes, de bár biztosan láttam pódiumon is (szüleim már akkoriban is rendszeresen vittek a Zeneakadémiára), személyesen nem emlékszem rá. A lemezekről annál inkább.
Az igényes vonóshangzás a vonósnégyesekre hosszú idő óta jellemző volt, és ebben Magyarország vagy a magyar (származású) zenészek igazán világhíresek voltak már a húszas-harmincas-negyvenes években is, gondoljunk a Roth-, a Magyar, a Végh- vagy akár az eredetileg budapesti zeneakadémistákból alakult Budapest vonósnégyesre. A zenekari kamarazenélés, az önállóan is szép és igényes kiszenekari vonóshangzás későbbi divat, nekem az I Musici jut eszembe elsőnek, de az 1960-tól jelenlegi nevén működő Angol Kamarazenekar (English Chamber Orchestra) is azonnal világhíressé vált. Idehaza az ÁHZ tagjaiból álló Magyar Kamarazenekar előzte meg Sándor Frigyes együttesét – ám míg Tátraiék másodállásban muzsikáltak ott, a „Liszt Ferencék” a Zeneakadémia végzős növendékeiből alakultak s maradtak együtt. És képviselték az ifjonti erőt és lendületet, és ez valahogy így maradt hatvan év után is.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható.